OTHELLO

William Shakespeare

tragédia két részben

Fordította: MÁRTON LÁSZLÓ

BEMUTATÓ: 2009. október 17-én a Vígszínházban

Nagy Zsolt Shakespeare Othello című darabjának címszerepében


OTHELLO, a Velencei Köztársaság tábornoka
NAGY ZSOLT
CASSIO, Othello tisztje, ezredes
VARJU KÁLMÁN
JAGO, Othello tisztje, százados
FEKETE ERNŐ
RODRIGO, velencei aranyifjú
SZEMENYEI JÁNOS
DÓZSE, Velence első embere
VALLAI PÉTER
BRABANTIO, képviselő
REVICZKY GÁBOR
GRATIANO, Brabantio rokona
GÉCZI ZOLTÁN
LODOVICO, Brabantio rokona
TAHI TÓTH LÁSZLÓ
MONTANO, Ciprus kormányzójaként Othello elődje
GYURISKA JÁNOS
KÉPVISELŐ
JUHÁSZ ISTVÁN
BOLOND
JÓZAN LÁSZLÓ
KATONA
MOLNÁR ÁRON e.h.
DESDEMONA, Brabantio leánya, Othello felesége
BÉRES MÁRTA
EMÍLIA, Jago felesége
BÖRCSÖK ENIKŐ
BIANCA, Cassio barátnője
BRAGHINI ROZINA

LAKATOS LAURA

Továbbá: CZÉGÉ DÁVID, DÉVÉNYI VIKTOR, GALLATZ IMRE, ISLAI TIBOR, FARKAS TAMÁS, SZENDRŐI ÁDÁM


Mozgás: AMBRUZS SZABOLCS
Konzultáns: BÖHM GYÖRGY
Ügyelő: WIESMEYER ERIK
KUTI LÁSZLÓ
Fény: HORINKA JÁNOS,
BOROS LŐRINC e.h.
KOVÁCS CLAUDIA e.h.
Súgó: KERTES ZSUZSA, GÁL TÜNDE

Zenei munkatárs: HUNYADI ALEX, ZSÁGER-VARGA ÁKOS

Jelmez: FERENCZI RÉKA e.h.
KURDI REBEKA e.h., SZABADOS LUCA e.h
Díszlet: ÁRVAI GYÖRGY
Szcenikus: KRISZTIÁNI ISTVÁN
Dramaturg: KOVÁCS KRISZTINA
A rendező munkatársa: VÁRNAI ILDIKÓ, NÉDER PANNI e.h.

Rendező: ESZENYI ENIKŐ


Shakespeare mesterműve fájdalmasan megindító történet, a megtévesztett ember tragédiája, amelyben feltárulnak az emberi természet legmélyebb rétegei, a lélek csodálatos és borzalmas titkai.

Othello szíve hatalmas, tisztasága és gyöngédsége pedig nagyszerűségével és méltóságával vetekedik, de tisztánlátását megzavarja, érzékeit megtéveszti Jago, akiben a szélsőséges gonoszság az akarat és az értelem kivételes képességeivel párosul. Ezzel a dermesztő gonoszsággal csak a szerelem végtelen tűrése és megbocsátása, a női erő és tisztaság, Desdemona ártatlansága áll szemben.

A Vígszínház ezzel a bemutatóval folytatja immár hagyományteremtő Shakespeare-sorozatát. Az előadásban a társulat kiemelkedő színészei - Börcsök Enikő, Reviczky Gábor, Vallai Péter, Tahi Tóth László és Varju Kálmán - mellett a főszerepeket kiváló vendégművészek játsszák: Béres Márta, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának tagja, Nagy Zsolt, a Krétakör társulat egykori színésze, és Fekete Ernő, a budapesti Katona József Színház színésze.

A METROPOLITAN OPERA A MÜPÁBAN

Puccini: Tosca Tosca: Karita Mattila
Cavaradossi: Marcelo Álvarez
Scarpia: George Gagnidze
Sekrestyés: Paul Plishka

Közreműködik: A Metropolitan Opera Kórusa és Zenekara
Vezényel: James Levine
Rendező: Luc Bondy

Librettó: Luigi Illica, Giuseppe Giacosa
Élő közvetítés magyar feliratozással
Műsoridő: 3 óra 27 perc, két szünettel)

A „The Metropolitan Opera: Live in HD” elnevezésű, élőben sugárzott digitális operaközvetítések Budapest területén továbbra is csak a Művészetek Palotájában láthatók. A sorozat elnyerte az elektronikus média legpatinásabb kitüntetését, a legjobb rádiós és televíziós közvetítésekért adható, 1941-ben alapított Peabody-díjat. A produkciókat eredeti nyelven, magyar felirattal közvetítik; a szünetekben bemutatott riportok angolul hallhatók. A Müpa stratégiai partnere, az Erste Bank támogatásával létrejövő közvetítések alkalmával a főszereplőkkel készített interjúk, továbbá egyéb kulisszatitkok is láthatók.

A tavalyi szezon elsöprő sikert aratott Saloméja ezúttal Tosca szerepét formálja meg a MET színpadán. „Napjaink leginkább felvillanyozó énekművésze, aki képes megújítani ezt az öregedő műfajt, és a közönséget teljesen lázba hozza” – írta Karita Mattiláról a BBC Music Magazine. Partnere Cavaradossiként Marcelo Álvarez, az ünnepelt latin-amerikai tenorfenomén lesz, aki 2006-ban a londoni Covent Gardenben is nagy sikert aratott ebben a szerepben.

A Metropolitan Opera a szereplőváltoztatás jogát fenntartja. A feltüntetett műsoridők körülbelüli időtartamot jelölnek.

BUDAPESTI MAHLER-ÜNNEP

Giovanni Sollima: Népmesék gordonkára és zenekarra – a Mahler-ünnep felkérésére írt mű bemutatója
Mahler: VI. (a-moll, „Tragikus”) szimfónia
http://www.muveszetekpalotaja.hu/programreszletes.jsp?id=K_11058

Közreműködik: Giovanni Sollima – gordonka
Vezényel: Fischer Iván

Az 1962-ben zenész családba született Giovanni Sollima csellózni Salzburgban tanult, zeneszerzői tanulmányait pedig Stuttgartban, Milko Kelemennél folytatta. Előadóművészi és zeneszerzői pályája azóta is párhuzamosan fut; csellistaként olyan művészekkel lépett fel, mint Martha Argerich, Claudio Abbado és Giuseppe Sinopoli. Zeneszerzői nyelvét különböző stíluselemek – klasszikus zene, dzsessz, etno, rock – bátor keverése jellemzi. Darabjait előszeretettel tűzik műsorra nagy formátumú szólisták (Yo-Yo Ma, Mischa Maisky, Viktoria Mullova) és rangos dirigensek, zenekarok (Ricardo Muti és a Milánói Scala Zenekara; Fischer Iván és az Accademia di Santa Cecilia; Gidon Kremer és a Kremerata Baltica).
„VI. szimfóniám olyan talányt ad fel, amelynek megfejtésére csak az a nemzedék vállalkozhat, amelyik az első ötöt már felszívta és megemésztette” – írta Mahler 1904-ben. Valóban talányos műről van szó, az 1903–1904-ben, életének legboldogabb időszakában született monumentális szimfónia ugyanis Mahler egyik legmegrázóbb, legpesszimistább alkotása – nem véletlenül kapta utóbb a „Tragikus” alcímet. „Az utolsó tételben önmagát és önnön pusztulását ábrázolja, vagy amint később mondotta: a Hős bukását. A Hősét, akire a Sors háromszor sújt le, s e csapások harmadikja kidönti, akár egy fát – írta a komponista felesége, Alma Mahler. „Egyetlen más műve sem folyt ennyire közvetlenül a szívéből. A Hatodik a legszemélyesebb műve, s mindehhez a profetikus is. A Gyermekgyászdalokban és e szimfóniában az életet megelőlegezve alkotott. Őrá is három csapást mért a sors, s a harmadiktól kellett elbuknia.”
http://www.giovannisollima.it/projects.asp

Sírpiknik - újabb

Ida, Lucille és Doris, nem régen elözvegyült, közeli barátnők. Mindhármuk, özvegységük különböző fázisában. Hetente egyszer találkoznak Ida fodrász szalonjában némi szépítkezésre és délutáni teára, pletykára, nosztalgikus emlékezésre a boldogabb múltról, hogy azután, - még naplemente előtt - meglátogassák elmúlt férjeik sírját a temetőben.

Doris - obsessivan gyászolta 3 éve elhunyt férje emlékét, és örök hűséget ígér neki.

Lucille - viszont nem titkolja, hogy keresi az új lehetőségeket, randevúkat, részben bosszúból, elhunyt férje hűtlenségéért - és részben eltitkolt egyedülléte miatt.

Ida - nehezen szokja meg az egyedül élést, gyermekei felnőttek, és nehezen veszi rá magát a partner-keresésre, amíg nem találkozik Sam-vel.

Sam - a környék népszerű lakója, a hölgyek kedvence - szintén özvegy és elhalt felesége temetői látogatása alkalmával találkozik a három özveggyel.

Ida és Sam között barátság, majd később szerelem fejlődik, és ez úgy tűnik, felborítja a „Víg Özvegyek Klubja - Örök Szövetsége"-t. Erről a felborult egyensúlyról, az özvegyek egymással szembeni harcáról , küzdelméről és féltékenységéről szól az előadás rengeteg poénnal.

A „Víg Özvegyek Klubja", mint minden tó, édes-savanyú komédia, - az igaz könnyek és felszabadító kacagás sorozatából áll és három emberi, remek szerepet biztosít, három 55 év körüli nagy színésznőnek és egy ereje teljében lévő kiemelkedő színésznek.

„Ez a vérbő, (tragi)komikus történet bárhol játszódhat, ahol élők és holtak, csalatások és csalások, vitális özvegyek --- nők és férfiak -- téblábolnak a maguk bonyolult, és remélhetőleg hosszú öregkora felé. Bárhol, bármely nyelven könnyen megbillen a sztereotípiák, bejáratott élethazugságok egyensúlya, s kivillan, a pőre magány, az esendőség, a halálfélelem, mint valami ózonlyukon, amit aztán sírva-nevetve befoltoz az életösztön, a szeretet- és szerelemvágy, a vágy a saját, egyedi, bombabiztos közhelyeink iránt. Engem (a nagyszerű színészeken túl) ez érdekelt ebben a darabban, valamint az, hogy meg tud-e szólalni, és miképpen szólal meg magyarul a négy rivális nő és csábítójuk, mit tudnak, illetve mit tudok én, mint a magyar változat írója hozzáadni az ismerős, tehát teherbíró alaphelyzethez."

Parti Nagy Lajos

Ivan Menchell: SÍRPIKNIK
A magyar változatot írta: Parti Nagy Lajos

A Nők: Bánsági Ildikó, Takács Katalin/Egri Márta, Margitai Ági
A Férfi: Gálffi László
A fiatal Nő: Létay Dóra

Díszlet: Iványi Árpád
Mozgás: Király Attila
Jelmeztervező: Jánoskúti Márta
Grafika: Szöllősi Géza
Rendezőasszisztens: Lovass Ágnes

Rendező: Ilan Eldad

Producer: Orlai Tibor

Bemutató: 2009. július 06.
További előadások júliusban: 07; 08; 09; 27; 28; 29; 30
Helyszín: Thália Színház

Az előadás az Orlai Produkciós Iroda és a Thália Színház együttműködésével jött létre

Amikor a szerep eltalál

Ida, a fodrásznő. Az ő szalonjában játszódik a darab egy jelentős része. Igazi, megfontolt úrinő, többnyire ő látja legtisztábban a dolgokat. Általában finom humorral teszi helyre a két barátnőjét, de ha a helyzet úgy hozza, keményen megmondja a véleményét. Idát felváltva játssza majd Egri Márta és Takács Katalin. Először Egri Márta beszél a szerepről.

- Mennyit látsz már a figurából?

Egri Márta: Az ívét látom előre. Színházilag nagyon jó az alaphelyzet: egy nő egyedül él, néhány éve meghalt a férje, akinek kijár a sírjához a barátnőivel együtt, beszélget vele. És hirtelen belép az életébe egy hús-vér férfi, akit ráadásul régóta ismer, hiszen egy iskolába jártak. Több mint húsz éve nem látták egymást, és egyszer csak ott áll előtte. A való életben erre szoktuk mondani, hogy nem szabad föladni, soha nem késő. Hány ilyen esetet tudnánk mondani a saját környezetünkben? Ilyenkor az ember kibomlik, ellágyul, elkezdi újra élvezni az életet. Ida egyébként visszafogott, nem bírja, ha csúnyán beszélnek előtte, ha hangoskodnak, veszekednek. Egy disztingvált üzletasszony, egy fodrásznő, aki minden szerdán kimely a férje sírjához, és valószínűleg a két barátnőjén kívül nincs más, akivel beszélgethetne. És ebbe ez élethelyzetbe csöppen bele egy férfi.

- Ő lesz az egyetlen, akinek rendbe jön az élete?
Egri Márta: Igen, de ezt nagyon megszenvedi. Mert ez nem olyan egyszerű, erről sok nő tudna beszélni... Meg kell küzdeniük egymásért, saját magukkal is.

- Úgy veszem ki a szavaidból, mintha ez a szerep némileg hajazna a civil életedre...
Egri Márta: Bizonyos szempontból valóban fedi. Elváltam, már ötödik éve. Persze van családom, van két lányom, van már unokám is, de egyedül élek, ez valóban hasonló. És én is azt gondolom, hogy sohasem késő.

- Csak azért kérdezem, mert érdekel, hogy az olyan szerep, ami eléggé beletalál egy színész életébe, az könnyíti a munkát, vagy inkább frusztrál, hiszen gyakorlatilag ki kell adnod magad, még úgy is, ha a közönség ezt nyilván nem tudja.
Egri Márta: Néha könnyít, néha nehezít, de semmiképpen sem frusztrál. Amikor a Budapesti Kamarában megkaptam a Dolorest, elkezdtem olvasni, és azt éreztem, ez olyan simán fog menni, mint kés a vajban. Csak őszintének kell lennem. Az embernek föl kell vállalnia saját magát. De ezen sosem szoktam így konkrétan elgondolkodni. Minden szerepnek meg kell keresni az igazságát. Van, hogy ez az út hosszabb és nehezebb, de akkor is lehet találni egy-egy mondatot, egy szituációt, ami elkap, és amiből eszembe jut egy csomó minden, rátalálok, hogy hogyan tovább. Most egyáltalán nem érzek ilyen nehézséget. Olyan, mintha ezt nekem írták volna, mintha rám lenne szabva.

- Jelen állás szerint, így, a próbaidőszak elején mi tetszik a legjobban a darabban?
Egri Márta: Egyelőre a nyelvezet. Mondtam már Parti Nagy Lajos szöveget Szolnokon, amikor az Elnöknőket csináltuk, azt is ő fordította. Nagyon élveztem, bár majd' meghaltam, amíg megtanultam! És még az is jó, hogy istenien tudunk ezzel a csapattal dolgozni. Ildivel ezer éve jóban vagyunk, Margitai Ágival is, bár vele még sosem játszottunk együtt. Gálffi Lacival a Budapesti Kamarában hat évig dolgoztunk együtt Ruszt József rendezéseiben, örülök, hogy újra találkozunk. Most minden tetszik! Remélem, ez így is marad. Ez egy jó darab, jó rendezővel, általam szeretett kollégákkal. Mi lehetne a baj? Remélem, hogy sikere is lesz. Jó humora van; nagyon ránk fér manapság, hogy humor vegyen bennünket körül.

- Az sem baj, hogy nyáron kell dolgozni?
Egri Márta: Amióta nem vagyok színháznál, nem vagyok társulati tag, azóta felborult az életemben az a rendszer, hogy ősztől tavaszig próbálok és játszom, nyáron pedig pihenek. 4-5 éve elkezdtem nyáron is játszani, azóta ez nem jelent számomra problémát, a pihenésre úgyis szakítok időt. Az sokkal lényegesebb, hogy mit játszom, kikkel és hol. És most jót játszom, jó emberekkel és jó helyen.
--------

Jó, hogy összekevert minket az élet

Lucille, az egyik özvegy. Forgószélként közlekedik, bunda- és kalapmániás, ezeket a volt férje megmaradt kintlevőségeiből intézi. Gyakran összekeveri a dolgokat, a többiek csak Lady Cavintonnak hívják. Lételeme a pasizás. No persze, nem házassági célból, hanem, ahogy ő mondja: nassolni szeretne. Lucille-t Bánsági Ildikó alakítja, természetesen óriási vehemenciával és életszeretettel.

- Hogyan kerültél bele a produkcióba?
Bánsági Ildikó: Amikor decemberben Ilannal próbáltuk Nádas Péter Találkozás című darabját a Budapesti Kamarában, mesélt egy darabról, amit szeretne megrendezni. Nem említett se neveket, se konkrétumokat, de az alapján, amit mondott, arra gondoltam, szívesen benne lennék. De ez ennyiben is maradt. Aztán tavasszal újra eszembe jutott egy régi öltetem: az Elvált nők klubjának a színpadi változata. Olyan emberekben gondolkodtam, akiket nagyon szeretek, de ritkán, vagy sohasem dolgozunk együtt. Egri Márta javasolta, hogy keressük meg Orlai Tibort, hátha tud segíteni. Ő azt mondta, ezt már épp mások csinálják, de volna itt egy hasonló darab... És kimondta azt a címet, amiről Ilan is beszélt... Megkaptuk a szövegkönyvet, és miközben olvastam, állandóan azzal hívogattam szegény Mártit, hogy „Te, meghalok, ez úgy tetszik!"

- Néhány éve a Delila kapcsán beszélgettünk. Akkor azt mondtad, végre egy szerep, ahol meg tudsz mutatni olyan ismeretlen, elrejtett színeket, amelyek jó pár év alatt összegyűlnek egy nőben. Ez most ilyesmi?
Bánsági Ildikó: A Találkozásban hihetetlen mélységeket és magasságokat jártam be. Azt gondoltam, milyen egyszerű lesz ezek után egy vígjáték! Persze mindig kiderül, hogy nem az. Még nagyon az elején vagyunk, de azt látom, hogy az én figurám ezerszínű; kissé keserűen, de mindenképpen önironikusan nézi az életét. És így is kell csinálnom, mert bármennyire hiszem, hogy minden pasi énbelém szerelmes, azért az ember tudja, hogy az nem úgy van... A darabban Lucille persze erre rá is játszik, de mindig lebukik. Közben kiderül a férjével való kapcsolata; olyan dolgokat mond el, amiből arra lehet következtetni, hogy ez nem volt egy felhőtlen, szerelmi házasság. Azért tetszik, mert még nem akarja befejezni, nem akarja tudomásul venni, hogy ennyi volt. Nincs vége semminek, még élni akar.

- Közeli ez a dolog?
Bánsági Ildikó: Ez a része feltétlenül. Azokat a pontokat keresem, amikből tudok építkezni: van egy bizonyos színem, ami teljesen olyan, mint ő. Egy nagy energiahalmaz, nem bír leállni.

- Nagyon passzol hozzátok a darab. Az olvasópróbán az jutott eszembe, ezt kevesen tudnák utánatok csinálni. Olyan életerőt löktök ki magatokból, hogy az ember tátott szájjal nézi, és rohan a színészlexikonhoz, hogy nincs-e valami tévedés a születési adatoknál.
Bánsági Ildikó: Hála Istennek! Maradjon így sokáig! Egyébként ez csak nálunk van úgy, hogy egy bizonyos kor után másképp kezdenek el gondolkodni egy színésznőben. Amerikában vagy Franciaországban együtt múlnak az évek a közönséggel. Ha Meryl Streep vagy Glenn Close csinál valamit, a közönség ugyanúgy rajong értük, mint húsz évvel ezelőtt. Megnéztem a Mamma miát... a szívem megszakadt! A lányommal mentünk ki a moziból, egymásra néztünk, és csak ennyit mondtunk: „Na, ja..." Hiszen arról szólt, hogy az a nő annyi éves, amennyi, de attól még anya és nő, vannak álmai és vágyai. Külföldön nem úgy van, hogy az embert arrébb kell pöckölni, ha elmúlt 50 éves.

- Ha ez nem is az Elvált nők klubja, de olyan emberek jöttek össze, akik ritkán játszanak együtt. Mióta nem találkoztál - munkából kifolyólag - ezekkel a kollégákkal?
Bánsági Ildikó: Takács Katival viszonylag sűrűn látjuk egymást, hiszen mind a ketten az Új Színház tagjai vagyunk. Egri Mártival még egyáltalán nem játszottam színpadon, csak forgattunk együtt. De azt hiszem, nem fogok meglepődni, hiszen ha csak tehettük, megnéztük egymást. Margitai Ágival iszonyatosan régen nem dolgoztam, egészen elképesztő volt, hogy mennyire helyén vannak a mondatai, hogy azonnal birtokolni tud egy élethelyzetet. Gálffi Lacin viszont meglepődtem. Őt még a Vígszínházból ismertem, ott mindig nagy, súlyos szerepekben láttam, ez a kép élt bennem róla. Nagyon ritkán találkozunk, persze tudom, hogy az Örkényben van, hogy osztályfőnök az egyetemen, ebből azt gondoltam, hogy egy komoly, megfontolt ember. Nem tudtam, hogy a próbák alatt ennyire kellemes és ilyen jó a humora! Hihetetlen örömöt okoz a vele való munka. Az ember általában csak azokkal dolgozik sokat, akikkel egy társulatban van. Pedig olyan jó lenne időnként másokba is belefutni! Hiába szeretjük egymást, valahogy nem kever össze minket az élet. Úgyhogy most ez tényleg nagyon jó, hogy van.

- Ilannal alig fél éve fejeztétek be a Találkozást, ami egy sűrű, nehéz, életösszegző darab, szinte egy nagy monológ az egész. Ez a mostani viszont egy igazi komédia, percenként dobáljátok a poénokat. Ilan máshogy nyúl a színészhez két ilyen tökéletesen ellentétes helyzetben?

Bánsági Ildikó: Ezt még csak egy hete próbáljuk, de ebben a pici időszakban azt látom, hogy ha tetszik neki, amit csinálunk, akkor ájultan ül lent, szinte „elfelejt" rendezni, hagy bennünket játszani, próbálni, és nagyon jó érzékkel csak akkor szól bele, ha azt érzi, nem jó felé igyekszünk. Persze egy próbaidőszak eleje általában nagyon jókedvű, aztán amikor már jócskán benne leszünk, nem lesz ilyen könnyű. A Találkozás másmilyen volt: az egy sokkal statikusabb szerep - szinte végig csak ülök egy ágyon vagy egy széken -, csak kétszereplős, nekem rengeteg szövegem van. Alagutat kellett ásni a saját lelkemben, ez többnyire magányos feladat. De a próbaidőszak alatt Ilanra mindig lehetett számítani, ha valamit nem találtam. Ez pedig társasjáték, egymás nélkül nem jutunk semmire. Érvényesülni kell hagyni mindenkit. Azt hiszem, Ilan ebben is ugyanolyan jó partner lesz.

Az interjúkat Rick Zsófi készítette
fotók: Dömölky Dániel
forrás: Orlai Produkció
Nyomtatás Kinyomtatom

Nagy, pénteki varázs

A wagneriánus világegyház legszentebb misztériuma tárult fel pénteken a Művészetek Palotájában – lassanként immár szokást teremtve, ám azért váltig az egyszeri csoda hangulatában.

Az örvendetesen majd' háromhétnyire terjedő Budapesti Wagner-napokhoz kapcsolódva a Művészetek Palotájában kamaratárlat idézte a nagy Wagner-dirigens, Lovro von Matačić emlékezetét. Ott olvastuk a Parsifal felvonásközi és egyszersmind felvonásnyi szüneteiben Várnai Péter kritikáját a magyar közönség idős karmester-kedvencének utolsó, 1983-as pesti fellépéséről, benne a banalitásában is mélyen igaz, kikezdhetetlen nyitógondolattal: mennyivel is könnyebb a kritikusnak rosszat, epéset írni! Könnyebb és bizony hálásabb is, ám nagyritkán mégiscsak el kell hagyni e kényelmesre taposott, járt utat, mondjuk azért, hogy az irónia, a malícia, a szarkazmus, s az egyéb fanyar stíluseszközök teljes mellőzésével éljent kiáltsunk Fischer Ádám felé. Zenei irányítása ugyanis idén is példásan koncentrált, ihletett Parsifalt bűvölt elénk: szent, ha tetszik, fennkölt ünnepi színjátékot a jámborságról, a megváltó részvét diadaláról. S ha netán profán módon, Wagner "egyházügyi főtanácsos" kifejezett szándékával dacolva, pusztán operaként tekintenénk a Parsifalra, hát ez a pénteki előadás akkor is a csúcsokat ostromolta: drámai légkörével, negyedórákra nyújtva is teljes intenzitású poétikus pillanataival, tiszta jelképrendszerével. Ez utóbbi erény persze már a színre állítás munkáját dicséri, hiszen Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendező-díszlettervezők világos-sötét dualitásra alapozó, a mitikus és a gyermeki világképet rokonító, s a koncerttermi univerzumot többszörösen játékba hozó szcenírozása - egy-két suta pillanatával együtt is - maga az áttekinthető és átélhető színház.

A nemzetközi énekes gárda érezhető kedvvel működött közre a budapesti szertartásban. A hibátlan frakkú, elegáns Eric F. Halfvarson egyetlen vissza-visszatérő mikrojátékával, a levett szemüvegét a kezében tartó, s azzal magyarázó professzor gesztusával életre hívta a bölcs Gurnemanz figuráját, hogy azután a hangjából kiáradó nemesség és művészemberi hitel révén tovább gazdagítsa azt. Nikolai Schukoff a címszereplő szent együgyűségét, majd részvétteli, fájdalmas mindentudását egyaránt pompásan közvetítette: emberléptékű, ismerős, hangban és fizikumában egyként fiatalos Parsifalja komoly játék- és vonzerőt képviselt. Vokális teljesítményére pedig teljességgel indokolt a strapabíró jelzőt használnunk, jóllehet e fordulat blaszfém jellegét magunk is mélyen átérezzük.

Az elkínzott Grál király, a halálban megváltást remélő Amfortas szerepében fellépő Thomasz Konieczny hangja ugyancsak üzembiztosan működött, mindössze baritonjának színe tűnt az ideálisnál némiképp nyersebb árnyalatúnak, ami Amfortas esetében kissé szokatlan hangzásélményt eredményezett. Bár meglehet, épp e tónus avatta eszköztelen alakítását oly realisztikussá, plasztikusan szenvedővé és meggyötörtté. A másik megváltásra váró elbukott, Kundry szólamát Németh Judit énekelte: élményszerű formálással, hiba nélküli és mindvégig sugárzó, mitikus erejű jelenléttel. A kisebb szerepek gazdái mindahányan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, a viráglányként is színre lépő Schöck Atala mégis külön kiemelést érdemel az I. felvonás záró szakaszában alászálló égi hang eszményi megszólaltatásáért.

A dobogóra vonultukban néha megmosolyogtatóan civilnek tetsző kórusok (Nemzeti Énekkar, MR Énekkar, Budapesti Stúdió Kórus, valamint MR Gyermekkórus) nagyszerűen zengtek, míg a fáradtság jeleit kéthétnyi intenzív Wagner-szolgálat után is mindössze egy-egy lazábbra eresztett frázisban észre vétető MR Szimfonikusok szokás szerint jeles rendű munkát végeztek: dús, sokszor egyenest érzékien szép hangzást előállítva.

Délután négytől este fél tizenegyig szólt a Parsifal - több mint hasznosan eltöltött idő. Alighanem helyesebb és kifejezőbb, s hozzá Wagner szándékával is egyezőbb az idő töltése helyett az idő (meg)szenteléséről beszélnünk, valahogy ilyesformán: bő hat órát szenteltünk pénteken a Parsifalra.

Budapesti Wagner-napok

2009. június 26. 16:00 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Richard Wagner: Parsifal

Amfortas: Tomasz Konieczny Gurnemanz: Eric F. Halfvarson Parsifal: Nikolai Schukoff Klingsor: Oskar Hillebrandt; Kundry: Németh Judit; Titurel: Kováts Kolos; 1. Grál lovag: Kiss Péter; 2. Grál lovag: Ambrus Ákos; 1. apród: Maximilian Sepp (a Tölzi Fiúkórus tagja); 2. apród: Julius Steinbach (a Tölzi Fiúkórus tagja); 3. apród: Nyári Zoltán; 4. apród: Megyesi Zoltán; Viráglányok: Váradi Zita, Lloyd Cecilia, Fodor Gabriella, Korondi Anna, Keszei Bori, Schöck Atala; Egy hang: Schöck Atala

Km.: Nemzeti Énekkar (karigazgató Antal Mátyás), MR Énekkar (karig.: Somos Csaba), Budapesti Stúdió Kórus (karig.: Strausz Kálmán), MR Gyermekkórus (karig.: Thész Gabriella), MR Szimfonikusok (zenekart betanította: Stephen D'Agostino)

Rend., díszlet: Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra; fény: Györgyfalvai Károly; zenei munkatársak: Bartinai Gábor, Petheő Zsolt; műv. vez., vez.: Fischer Ádám

* biléta Parsifal, Budapesti Wagner-napok, Wagner, Fischer Ádám, Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra

Hozzászólások
(összesen 24 darab)

1.
válasz erre - 2009.06.29 10:10
[1] - tarnhelm2

Egyetértek. Szenzációs előadás volt. Tulajdonképpen a legjobb Parsifal, amit élőben láttam - bár Christian Franz nekem nagyon hiányzott, ez az előadás mégis jobban tetszett (érettebb volt), mint a 2006-os, amitől persze szintén le voltam nyűgözve.
Néhány apróság: a Parditka-Szemerédy rendezés nem egyszerűen a világos-sötét dualizmusára épít, hanem fehér-fekete-vörös (jó, rossz, vágy) hármasára, vagy talán még inkább a kékkel (szent) kiegészítve négy dimenzióra. Nekem nagyon tetsző rendezés, átgondolt, világos, sallangoktól mentes, miközben tökéletes színházi élményt jelent.
Schukoff sajnos lényegesen kevésbé jó, mint Franz, nincs elég erő a hangjában (az "Amfortas - Die wunde" korántsem zengett úgy, mint kellett volna.), a végére el is fáradt, kicsit hamis is lett. De ez az egészhez képest nem jelentős, ha olyan szenzációs partnereket hallhattunk mint Halfvarson és Németh Judit. A zenekar néha álomszépen játszott (Nagypénteki várázs, átváltozás-zene stb.), a kórus remek volt. A legnagyobb zenei élményeim közé tartozott a tegnapi Parsifal. Köszönet érte Fischer Ádámnak és minden közreműködőnek.

Parsifal a Budapesti Wagner-Napok programján

Különleges kezdeményezésnek ad helyet a Művészetek Palotája: Richard Wagner (1813-1883) Parsifal című operáját Magyarországon először Festspiel- vagyis fesztiválstílusban láthatják az érdeklődők június 10-én és 17-én, szombaton, mindkét alkalommal 16 órai kezdettel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Fischer Ádám karmester, az ötletgazda az MTI-nek elmondta, hogy sokat dolgozik a bayreuth-i fesztiválon, szereti Wagner gyönyörű zenéjét, tradícióvá akarja tenni Budapesten a Wagner Napokat. A Parsifal-előadás énekeseit jól ismeri, ők is egymást, sokat dolgozik velük Bayreuthban, ez nagyon segíti a közös munkát. A nemzetközi csapatot, köztük a magyar énekeseket a későbbiekben is föl akarja léptetni mindkét zenei központban. Parsifal szerepét Christian Franz fogja énekelni, mellette olyan világhírességek lépnek fel, mint Matti Salminen, Günter von Kannen, Tomasz Konieczny, Kováts Kolos és Németh Judit. A karmester kiemelte, hogy Wagner utolsó operáját, a Parsifalt, amelyet a halála előtti évben, 1882-ben mutattak be Bayreuthban, félig színpadi, félig koncertszerű előadásban láthatja a magyar közönség. Wagner végrendeletében megtiltotta, hogy ezt a zeneművét operaházak játsszák, kizárólag a Bayreuth-i Ünnepi Játékok színpadára szánta azt. Halála után felesége, Liszt Ferenc lánya, Cosima harcolt ennek tiszteletben tartásáért, de az ő halála után a tilalmat megszegték és azóta is szerte a világon az operák szívesen adják elő a Parsifalt. Budapesten most Fischer Ádám visszatér a Wagner tradícióhoz. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, amelynek ő a zeneigazgatója, a zenekari árokban muzsikál, a színpad fölötti első emeleten kap helyet a Magyar Rádió Strausz Kálmán vezette énekkara, amely kottából énekel, mint a koncerteken szokás. Wagner előírása szerint gyermekkórus is szerepelni fog, eddig ugyanis helyettük mindig fiatal énekesnők léptek föl. Fischer Ádám azt is elmondta, hogy az énekesek részben lesznek csak jelmezben, vagyis aki frakkot visel, az is jelmezesnek tekinthető, mert a zenemű a feketék és a fehérek, a rosszak és a jók, a kétségek és a hit birodalmában játszódik, ezért fekete és fehér lesz a padló is. A Parsifal című opera történetének alapja Wolfram von Eschenbach XIII. században született epikus poémája, amelyet Wagner átírt. A Parsifal nagyon statikus zenemű, lassan folydogál a történet, ezért szánta csak a Festspielhaus színpadára Wagner, és ott a három felvonás közti szünetek egyórásak - tette hozzá Fischer Ádám. Az a terve, hogy évente júniusban hat-nyolc előadással, fesztiválstílusban megtartja Budapesten a Wagner Napokat. (Forrás: MTI)

A nap kritikája (Fáy): Dicső lovag

Wagner: Parsifal - MüPa
Ó, te kedves Parsifal. Szóval mindenki elfáradhat, és remélem, hogy bennem van a hiba, de időnként azt éreztem a Parsifal alatt, hogy jól van, köszönjük, de én most kimenekülök, és soha nem térek vissza, mert ezt nem lehet kibírni.
Fáy Miklós| NOL| 2009. június 29. |1 komment
nyomtat email plusz mínusz Add a kezdõlapodhoz!kedvencek / megosztás
Add a kezdõlapodhoz! [Kód] [Bezár]

2009. június 30. | 20:02:57

Megnyugodtam, már azt hittem, velem volt a baj vasárnap - szinte mindennel egyetértek. Schukoff kiválasztása csak egy rossz vicc eredménye lehet. A harmadik felvonás közben olyan szinten unatkoztam, hogy a borostámból fontam makramét...
Parsifal
Parsifal
Fotó: Pólya Zoltán - MüPa

Parsifal
Parsifal
Fotó: Pólya Zoltán - MüPa Ó, te kedves Parsifal. Szóval mindenki elfáradhat, és remélem, hogy bennem van a hiba, de időnként azt éreztem a Parsifal alatt, hogy jól van, köszönjük, de én most kimenekülök, és soha nem térek vissza, mert ezt nem lehet kibírni. És nem csak arról van szó, hogy erről az előadásról olyan emléket őrzök, őrzünk mindannyian, akik hallottuk három éve, amellyel még ugyanaz a produkció, ugyanaz a karmester sem tud versenyezni. De nézem Németh Juditot, ahogy visong a zenekar fölött, és érezhetően nagyon biztos magában, nagyon egy a szereppel meg minden, de én csak a visongást hallom, az énekesnőt látom, aki jajong, busong a tájon. Nekem ez a Kundry üres, nem szól semmiről, se elvadulásról, se erotikáról, se kétségbeesésről, még Németh Juditról sem, csak ezekről az irtózatosan hatásosnak vélt csatakiáltásokról.

Hozzáteszem: kisebbségi vélemény, Németh Judit nagy tapsot és ovációt kapott mindezért a közönségtől. Mondok gyorsan egy többségi véleményt is: a címszereplőt talán mégis jobban át kellett volna gondolni a szerződtetés előtt. Nem csak az a baj vele, hogy nem Wagner-hang, hanem hogy nem is nagyon hang, halk, a felső tartomány éles, a figurából épp a Parsifalság lényege (vagy amit annak szoktunk tartani) hiányzik, az egyszerűség és a derengő ragyogás, ami miatt már az első látogatáskor is ráismer Gurnemanz, ő a tiszta balga, akit vártunk. Nem ő az, nem Nikolai Schukoffot vártuk, a hang elégtelensége mellé a szerep is félrecsúszik, szőrös mellű amorózó lesz Parsifalból a kigombolt ingében, aki a harmadik felvonásban kicsit tántorog, nem érzem azt a megilletődöttséget, amit illene.

Biztatom magam, hogy nem vagyok előítéleteim rabja. Mint szinte mindannyian, én is Polgár László Gurnemanzával ismertem meg a darabot, az ő bársonyos hangján térdepeltünk a két szélső felvonásban. Most pedig az ádáz Eric F. Halfvarson süvíti a szólamot, mégis tetszik. Végülis Gurnemanz katona, kemény legény, nem csak majdnem-szent ember, a Polgártól kapott örökség gazdagodik, de megmarad. Valahogy azt veszem észre, hogy az előadást nem is korábbi önmagához, hanem az operaházi Parsifalokhoz hasonlítgatom magamban, ami tulajdonképpen rossz jel, mert arra utal, hogy csak fokozati különbség van a dalszínház kopott helytállása és a fesztiváli produkció között. A Rádiózenekar Fischer Ádámmal most nem feltűnően jó, a kórus persze élmény, hiszen az egyesített rádiós Gyermekkarral (Thész Gabriella) Budapest Stúdiókórussal (Strausz Kálmán) és Nemzeti Énekkarral (Antal Mátyás) nehéz lenne állni a versenyt. Három szinten állnak a MüPában és zengenek, a vége jó a Parsifalnak. És jó, hogy vége.