20. századi elvágyódások a Fesztiválzenekarral
Figyelemre méltó mûsorral várta közönségét a Budapesti Fesztiválzenekar a hét végén, én a vasárnapi zeneakadémiai elõadást hallgattam meg. A három, egymást követõ koncert darabjai többféle tematika szerint is értelmezhetõek. A legkézenfekvõbb a zeneszerzõk felõl közelíteni: mindkét részben Richard Strauss, Prokofjev és Ravel egy-egy mûvét adták elõ, a keletkezésük körülbelül 35 évnyi idõszakot ölel fel. Három zeneszerzõ, három stíluskorszak mutatja be az igen rövid idõszak törekvéseit. Külön érdekesség, hogy a könnyedebb mûfaj hogyan nyert létjogosultságot a komolyzenében, de nem a könnyedség eszközeivel.
Richard Strausstól soha nem állt távol a keringõ, számos mûvében találkozunk a békebeli bécsi keringõ reminiszcenciájával. A Rózsalovag-keringõsorozatokat a zeneszerzõ azért készítette, mert elege lett a jobb-rosszabb átdolgozásokból. Mindkét sorozat Richard Strauss hosszú élete vége felé keletkezett. A zenekar nagy elánnal, örömmel játszotta a keringõsorozatokat. A két mû – az utókor szerencséjére – nem egy kaptafára készült: míg az elsõ végig csillogó, a második kezdete kevésbé felszabadult, talán mélyebb is zenei anyagát tekintve. A zenekar Fischer Iván vezényletével remekül ötvözte a keringõjátszás hagyományait a nagyzenekari hangzással. A hangszínek mesterien jöttek, a megtorpanások, újraindulások, lélegzetvételek, sóhajok egy pillanatig sem voltak erõltetettek. A második sorozat csúcspontjáig és az onnan vezetõ befejezésig megrajzolt ív plasztikussága nagyon tetszett.
Prokofjev Nyitány héber témákra címû darabja nagyon hangulatos. A visszatéréses formájú nyitány klarinétszólói kifejezték a klezmer lényegét, üdítõ színfoltként hatott. Bár elõször furcsának tûnt a keringõsorozat és a nyitány egymás utáni szerepeltetése, ám minden kétségem eloszlott a két mû meghallgatása után.
Ravel La Valse címû tánckölteménye Gyagilev ösztönzésére született, az orosz balettguru nem elõször rázta fel Ravelt az alkotói bénultságból. A La Valse-ot többféleképpen értelmezik: keringõparódiának, drámai mûnek stb., talán töretlen sikere is ebbõl vezethetõ le (mindenkinek mást mond), és a rendkívüli hangszerelésbõl. Az eksztatikus fokozás nem annyira nyilvánvaló, mint a Bolero esetében, jóval árnyaltabb, kevésbé extrovertált bizonyos szempontból. És éppen ezért annyira izgalmas, hol fuvallatot, hol vihart, hol örvényt sugall. Ha a második Strauss-keringõsorozat dinamikai felépítését nézzük az elõadók tolmácsolásában, a La Valse talán még annál is egységesebben szólt. A graciõz finomság, az életöröm, de a halálvágy is megszólalt, végig fenntartva a feszültséget a majd húsz perc alatt. Különösen a hangszer-csoportonkénti dallamlefutások voltak szépek, egybeolvadtak a hangszínek, mégis kivillantak a zenekari hangzásból.
Ritka, hogy egy koncerten két versenymû is elhangzik, egyetlen szólista elõadásában. A sors fintora, hogy két hegedûverseny is szerepel néhány napon belül, egyazon koncerten. Ravel G-dúr zongoraversenye talán kevésbé csillogó, mint a balkezes D-dúr, a két versenymû mintha nem is egyazon szerzõtõl származna. A G-dúr zongoraverseny hangszerelése figyelemfelkeltõ, már a zenekar ülésrendje is szokatlan, hiszen a zongorát körbeölelik a szólisztikus fúvós hangszerek, a piccolo, angolkürt, trombita, fagottok. A trombita dallamai Sztravinszkijt idézik, azt a szinte triviális zenét, ami – többek között – annyira szerethetõvé teszi mûveit.
Alekszander Toradze (…aki olyan kiváló karmesterekkel dolgozik, mint pl. Rosztropovics – írja az igényes mûismertetõ. Sajnos Rosztropovics irányításával már csak az égiek tudnak zenélni) személyében igen vehemens, robusztus zongoristát ismerhettünk meg. A dinamikai skálát bejárja a második tétel zárásakor tapasztalt, alig hallható pianóktól kezdve a sziklatömbszerû fortékig. A zongora mély hangjai nem szóltak szépen, inkább nyersen, a közép- és felsõ regiszter annál inkább. Ezt a középsõ tételben hallhattuk leginkább, maga a tétel gyönyörû volt, a szólózongora indításától kezdve az elõbb említett trillás zárásig. A lírai balladaként megfogalmazott tétel agogikái melengették a szívet, az egyszerû dallammal és egyszerû kísérettel együtt, az angolkürt és a fagott szólóival együtt. A szemtelenül fiatal Prokofjev I. zongoraversenye nagy feltûnést keltett a zeneszerzõ által állandóan bírált tanárai körében is. Hamar híressé, de még inkább hírhedtté vált a versenymû kapcsán (is). Durvának, primitívnek, sõt perverznek nevezték a Desz-dúr koncertet, a mai hallgató nem is érti, miért. Toradze mint a Prokofjev-zongoraversenyek avatott elõadója együtt élt (mit együtt, benne, hiszen a zenekar felé fordult teljes testével, sõt majdhogynem vezényelt) a darabbal, remekül kiemelve a humort, a szilajságot, az orosz virtust. A lassú részek is kiválóan szóltak, a bensõséges tónus, szívfájdító dallam is közel áll Toradzéhoz, sarkosan elkülönültek a vad, energiabombaszerû részektõl. Fantasztikus elõadást hallottunk. A zenekar, ahogy a Ravel-versenymûben is, néhány bosszantóan hamis állás ellenére (a Ravel-versenymû elsõ tétele, a Prokofjev lassú tétele), partnere volt a zongoristának http://www.cami.com/?webid=503.
Nem tudtam, miért törölgeti a billentyûket Toradze, kiderült, hogy a Prokofjev-koncert kezdetét olyan erõteljesen játszotta, hogy az egyik billentyû felszakította bal keze hüvelykujját, és nagyon vérzett, így ráadást sem kaptunk. Reméljük, legközelebb sort kerít rá!
Zeneakadémia, 2007. november 25.
Lehotka Ildikó, Papiruszportál
2007. november 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése